Melyek a metodista misszió alapvető jellegzetességei? Egyházrendünk az egyház megbízatásáról a következőket fogalmazza meg: „Az egyház megbízatása, hogy az embereket Jézus tanítványaivá tegye. A gyülekezet az a hely, ahol ez a megbízatás a legvilágosabban megjelenik, és megvalósul.” (120. cikkely)

E megbízatásunk alapja a nagy missziós parancs: az embereket Jézus követésére hívjuk el, akiben megtapasztaljuk Isten megváltó, megújító kegyelmét. Ezt a megbízatásunkat teljesítjük, ha:

1. hirdetjük az evangéliumot, felkeressük az embereket, befogadjuk és összegyűjtjük őket a Krisztus testébe;
2. tanítjuk őket, hogy a keresztség és a Jézus Krisztusba vetett hitük megvallása által Istenre bízzák életüket;
3. bátorítjuk őket a keresztyén élet megélésében az istentisztelet, a szentségek, a lelki fegyelem és más kegyelmi eszközök segítségével;
4. a világba küldünk embereket, hogy szeretetben és igazságban éljenek, hogy betegek meggyógyuljanak, az éhesek megelégíttessenek, az idegeneket befogadják, az elnyomottak felszabaduljanak és a társadalom struktúrái az evangéliumnak megfelelően megváltozzanak. (122. cikkely)

A misszió metodista felfogásáról egyházrendünk másik gondolatát is szeretnénk idézni: „Meggyőződésünk, hogy a személyes megváltás mindig magába foglalja a keresztény missziót és a világ felé való szolgálatot. Így valósul meg a szó és a tett összhangja, ami által állítjuk, hogy a személyes hit, az evangéliumi bizonyságtétel és a keresztyén szociális munka kölcsönösen feltételezi és erősíti egymást.” (Tanításunk alapjai és teológiai megbízatásunk) Hálásak lehetünk ezért a látásért, mely nem állítja szembe a missziói munka két ágát, az evangélizációs lélekmentést és a diakóniai szolgálatot, hanem ötvözi!

A Wesley-féle célkitűzés – biblikus szentség terjesztése az országban – tehát többet jelent a személyes kegyességnél. Az Isten iránti szeretet mindig együtt jár a felebaráti szeretettel és az igazságosság iránti, valamint a világ megújítására törekvő szenvedélyes vággyal.

John Wesley (1703-1791) élettörténete azt példázza számunkra, hogy tanítványi missziós szolgálatunk kibontakozásának előfeltétele a személyes Krisztushoz fordulás tapasztalata. Wesley 32 évesen Amerikába utazott, hogy az indiánok misszionáriusa legyen. Missziós szolgálatának első napján egy lelkipásztor a következő kérdést tette fel, amikor tanácsot kért tőle munkája végzéséhez. „Van-e belső bizonyosságod? Bizonyságot tesz-e Isten Lelke a te lelked felől, hogy te Isten gyermeke vagy?” – amire Wesley nem tudott biztosan válaszolni. Amikor 1738-ban hazatért, még inkább tisztában volt belső hiányosságaival. „Elmentem Amerikába, hogy megtérítsem az indiánokat, de ki térít meg engem?” Bár céltudatosan indult el, nem talált belső békességet, és hitében sem volt bizonyos. Hazatérése után nem sokkal, egy házicsoportos találkozón élte át a Krisztussal való személyes találkozást, ami előkészítette őt a tanítványok missziós megbízatásának hatékony betöltésére (Aldersgate-élmény).

Wesley történetének tanulsága, hogy nem tudunk  Krisztus tanúi lenni a missziós munkában úgy, hogy ugyan hallgatjuk az igét, de szívünkben mégsem mentünk oda Jézushoz, azaz nem éltük át a megtérést, az újjászületést. Az is fontos, hogy élete innentől kezdve hasonló lett a Jézus példázatában leírt kősziklára  épített házhoz. Missziói munkája során rengeteg vihart, megpróbáltatást kiállt. Mert a missziós tanúságtétel nemcsak az, hogy szavakban hirdetjük az igét, hanem az is, hogy az Úrral való közösségünk következtében az életnek olyan viharait is kibírjuk, amelyeket az  Isten nélkül élők vagy a felszínesen vallásos hívők már nem bírnak el.