Nyilvánvalóan nagyon fontos a misszió munkájának végzésében a vezetés és a részvétel kérdése. Mivel jellemezhetők a missziót eredményesen vezető személyek és résztvevő közösségek? Kitartóak, állhatatosak, mint a jeruzsálemi várfal újjáépítését vezető Nehémiás, aki a nehézségek, ellenségeskedések között erősen állt:

„Mindenki meg akart bennünket félemlíteni, mert azt gondolták: Majd elmegy a kedvük a munkától, és nem készül el az. – Azért te erősíts engem!” – fohászkodik Nehémiás, majd hozzáteszi: „A magamfajta embernek illik-e menekülni?” (Neh 5,9.11)

A kitartás a sürgető imádságot és a közösség iránti elkötelezettséget is jelenti. A születő Egyház későbbi vezetőinek pünkösdöt megelőző tevékenysége mintaadó e tekintetben: „Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban…” (ApCsel 1,14)

Az eredményes vezetés ugyanakkor bizalommal és reményteljesen bevonja az alkalmas embereket, kiképzi, felhatalmazza őket a nagy missziós parancs értelmében: „Azért hagytalak Krétában, hogy rendbe hozd az elintézetlenül maradt ügyeket, és presbitereket állíts szolgálatba városonként…” (Tit 1,5)

Nagyon fontos, hogy a gyülekezet egésze be legyen vonva a misszió előmeneteléért való felelősségbe: „Imádkozzatok értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát… Bölcsen viselkedjetek a kívül állók iránt, a kedvező alkalmakat használjátok fel.Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.” (Kol 4,3-6)

Ebben az igében a nyitott ajtó a missziói munka lehetőségére utaló kép. Számtalan „névtelen” keresztény kapcsolódhat be a misszió frontvonalába, az „imaharcba” és a mindennapok igehirdetésébe, a bizonyságtételbe. Jézus Krisztus szavai is közös felelősséggé teszik a misszió előmenetelét: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek el!” (Lk 10,2-3)

Hadd utaljunk arra, hogy a misszió gyökereit megtalálhatjuk az Ószövetségben is. „Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor, bár enyém az egész föld, valamennyi nép közül ti lesztek az én tuladonom.
Papok királysága és szent népem lesztek.” (1Pt 2,9)

Egy bizalmi jellegű, bensőséges kapcsolat volt az ószövetségi választott nép küldetésének alapja. Ennek a kapcsolatnak mint egyetemes missziós szolgálat, megtaláljuk az újszövetségi párhuzamát is: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9-10)

A reformáció nagy vívmánya volt annak felfedezése, hogy nemcsak az egyházi személyek, papok feladata a misszió, hanem a fenti ige értelmében az ún. laikusoké is, akik az „egyetemes papság elve” alapján hivatottak a Szentírás tanulmányozására és hirdetésére, a bizonyságtételre.